HősNőkblogok
Hej, de más innen a kilátás! Mármint az utazócirkusz karavánja ablakából... Merthogy utazom. Egyszerre több kocsin, hangzavar és kisebb káosz közepette, s most úgy érzem, kicsit bent rekedtem a "rácsos kocsiban"... Bár félig-meddig önszántamból szálltam fel rá, (döntésem okait
részletesen ecseteltem korábban), nem szégyellem bevallani, hogy most, másfél hét tanítás után úgy érzem, elég messzire kerültem a komfortzónámtól. Most látom csak, mennyire
átálltam agyban a vállalkozók közé.
Érdekes mód az 'értékes életre nevelő tanár' szerep most annyira nem hoz tűzbe, mint 8-9 évvel ezelőtt... Pedig élvezem az órákat, mozgok én is sokat:), kedvesek a lányok, (kicsit lusták is, de ezt csak halványan írom le, hogy mert az hamar kiderült, hogy már az első napon teljes körűen lenyomoztak az interneten:)), kedvesek a kollégák, és nem szakadok bele a munkába. Szeretek tanítani, szeretem, hogy a fontos, az igazán fontos "életdolgaira" rávezetem a "maiifjúságot"... csak hát egyrészt kiderült, hogy már nem bírom a kötelező dolgokat... Minden önfegyelmemet össze kell szednem, hogy reggel fel tudjak ébredni, és összekészítsem a családot. Ki tudja, ha Palkónak nem kéne odaérni az iskolába, lenne-e elég motivációm...? Másrészt folyton piszkál a kisördög, hogy ezalatt az idő alatt mi mindent tudnék tenni a saját bizniszemben...